Szeptember
Úgy érzem néha: arcod arcomat súrolja,
Gyöngéden, mint a Dél első lehelete,
Mely, hogyha átsuhan az erdőkön dúdolva,
Kinyíl a száraz ágak kandi rügyszeme.
S olykor mintha szemem vizébe csüngene,
Homlokod érett aranybarna lombja,
S míg vágy hulláma zúg reám, szorongva,
Lesem: nem akad-é el vérem üteme.
Vagy ha dobolni kezd az ősz esője,
Gyöngyszürke szálakkal az ablakom beszőve,
Úgy sejtem hirtelen: szobámon áthalad,
Gondolatod, sugárzó, röpke gondolat,
Melyben úgy érkezel hozzám, miként a kósza,
Szellő szagában hull elénk egy messzi rózsa.
(Képes Géza)
HÁROM ŐSZI KÖNNYCSEPP
Őszi délben, őszi délben,
Óh, be nehéz,
Kacagni a leányokra.
Őszi éjben, őszi éjben,
Óh, be nehéz,
Fölnézni a csillagokra.
Őszi éjben, őszi délben,
Óh, be könnyű,
Sírva, sírva leborulni.
(ADY ENDRE)
.jpg)
Ősz táján
Öregember ült az asztal mellett, és kinézett az ablakon. Csak nézett. Kalapja az ölében, botja két térde között, és szeme meg se rebbent a szigorú nézésben. Az ablakban két muskátli között a szomszéd kéménye látszott, a kéményen gólyafészek. A fészek peremén a kis gólyák szárnyukat próbálgatták, néha felugrottak a levegőbe, és pár pillanatig fent is maradtak.
Az öregember bólintott.
Közben megérkezett hol az egyik öreg gólya, hol a másik, és sorjában megetették a fiakat. A fiatalok tolongtak, lökdösték egymást, de az öregek sose tévesztették el, melyik kapott már, és az erőszakoskodót keményen félrelökték.
Az öregember megint bólintott.
Július elején járt az idő. Párás, meleg reggel volt, és az öreg arra várt, hogy tarisznyáját megrakják egy hétre való élelemmel. Ment volna már, mert a kunyhót csak a kutya őrzi, de nem mehetett, mert özvegyasszony lánya az unokával volt a konyhában elfoglalva.
- Na, gyere már, Péterkém!
- Előbb adjon enni.
- Kapsz azután; éppen lángos van, de vár öregapád.
- Nem.
- Csak az arcodat mosom meg.
- Nem. Előbb enni adjon.
A vén csősz nézte a gólyákat. Most mind a két öreg madár ott volt, és mereven azt figyelték, hogy a fiatalok hogyan repülnek át egyik kéményről a másikra. Talán ez volt az első repülésük, mert a kéményt alig tudták elérni, de elérték. Csak a harmadik kis gólya tétovázott. A másik kettő már kétszer is megrepülte a rövid utat, a harmadik felugrott ugyan a levegőbe, de aztán visszaereszkedett újra a fészekre. És amikor már harmadszor lebbent fel, és harmadszor is meggondolta magát, az egyik öreg madár úgy alávágott, hogy az ijedtségtől vagy a fájdalomtól majdnem leesett ugyan, de repült végre oda is és vissza is. Akkor a gólyák visszahajtották nyakukat, és kelepeltek. Az öreg pedig felkelt, és kiment a konyhába. A gyerek ült a padon borzasan, mosdatlanul, egyik lábát makacsul a másikra fonva.
- Itt van öregapád is, na gyere! - És az asszony ránézett apjára. Hosszan nézett rá, és leeresztette a kezét szégyenlősen és ijedten. A konyhában csend lett.
- Ne erőltesd, Mari. Kettőnkre szedj össze kenyeret, miegymást. A gyerök is gyün.
- Ki, édösapám?
- Ki!
- Nem sok szabadsága van már - mondta az asszony, kérlelően -, beirattam az elsőbe.
Az öreg a szűrt a padkára lökte, s a szűr nagy csatja nekiütődött a mosdótálnak kemény, hideg csattanással.
- Jobb, ha Pétörnek az apja tarisznyájába pakulsz, az enyimbe nem fér el. Pokrócot az istállóbul viszek.
Az asszony szeme elnedvesedett, a gyerek ijedten lapult.
- Mozdulj! - nézett rá az öregember hideg csendességgel, és a kisgyerek fürgén lecsúszott a padról.
Ez júliusban volt, július elején, most pedig szeptember van. Hajnal. A kukorica már elhallgatott, mert harmat szállt éjszaka a beszédes levelekre, és a tücskök is elnémultak, mert citerájuk húrja megreszketett az ébredés józanságának párájában.
Csak a tűz él még a hamu alatt, és lágy kék füsttel tapogatja az érkező világosságot.
A kunyhón most kezd színe lenni a tökvirágnak, amiből már sose lesz tök, de ez nem baj. A patakparton egy varjú károg, ébresztgetvén a világot, és dühösen recsegteti a riadót, mert senki sem igazodik hozzá.
Az öreg csősz átballag a kis hídon, és felnéz a varjúhoz.
- Fenének lármázol, más talán nem tudja, hogy reggel van?
A kunyhó előtt Péter rakja a tüzet. Az öreg megáll a kukorica közt, mielőtt kiérne, és nézi a gyereket. Hosszan és csendesen. A tűz lángra kap, és pattanik néha, mintha száraz ágait törné valaki, ámbár hiszen töri a tűz is.
A gyerek ásít.
- Ráértél volna - lép oda az öreg -, van még idő.
- Vizet hoztam. Mert meg is kellett mosdózni. Azt mondják, ott megnézik az ember kezit is.
- Na, a tiedet megnézhetik.
A gyerek maga elé tartja két kis kezét.
- Öregapám is elgyün az iskoláig?
- Ha akarod. Ámbár aki éjjel meg meri járni a határt, aki meg meri állítani az idegön kocsit. És te megmerted.
- Nem félek én!
Az öreg szőlőt rak ki a pokrócra meg almát, pirosat.
- De azért elmegyek veled, mert mért ne mennék?
- Ilyen meg ilyen - int a gyümölcsök felé- nem lesz ott senkinek.
A varjú elhallgatott már, a tűz is eltűnt a nap ragyogásában, némán érik a határ, és csak az öreg ballag az unokával a csendes dűlőúton. Most a kezét fogja, mert nagy út a mai. Szó sincs, de a kézfogásban minden benne van. Ennél többet mondani úgysem lehetne.
Az égen gólyák repülnek dél felé, s amikor az öreg feltekint egy pillanatra, elereszti a gyerek kezét.
"Elereszthetem már én is" - gondolja, de azért mégiscsak újra megfogja a kis kezet.
Aztán eltűnnek a fordulónál, és mögöttük édes, meleg, aranyló őszi csend marad az úton.
(Fekete István)
.jpg)
.jpg)
.gif)
.gif)
